Kiindulás képpen szeretnék reflektálni a saját tapasztalataim mellett a Tanár Úr megjegyzésére, amit hallhattak azok, akik részt vesznek a másik, távoktatásos csoportmunkában is. Tegnap este volt az első hivatalos Second Life-os összejövetel, és akkor kezdte néhány általános észrevétellel Ollé Tanár Úr. Ezek között szerepelt a bejegyzések személyeskedő stílusa, amit nagyon intelligens csomagba burkolva hallhattunk. Leszögezném, hogy senkit nem szeretnék megbántani, nem szól senkinek sem személyesen ez a bevezetőm, de engem is meglep, hogy milyen magas arányban szólnak a posztok, kommentek a személyes félelmekről.
Ez egy két oldalú dolog, mert nem is akkora probléma talán ezeknek a megjelenése, mint elsőre tűnik. Abból is rengeteget tanulhatunk, ha megismerjük mások hozzáállását a követelményekhez, az IT ismeretekhez. Megtudhattam, hogy mások sem probléma nélkül álltak hozzá a különböző felületek kezeléséhez, ez engem is megnyugtat, illetve egy nagyon jó képet kaphattunk arról, hogy nagyjából milyen hiányossággal küzdenek még a mesterképzésben részt vevő hallgatók is.
Ugyanakkor a kétségbeesett írások tömege engem meg is világosított. ( J ) Kicsit kapcsolnám személyes tapasztalathoz is, mondjuk a szüleimmel kapcsolatban. Az előző bejegyzésemben már kifejtettem, hogy az idősebb generációk számára nem megszokott, mi több, idegen sok esetben az, ami a fiatalabbaknak már természetes. Hiszen a mai tízen-húszon éves korosztály már !kisgyerek! kora óta megszokta a gépek kezelését, észrevétlen volt nyitott és érdeklődő az újdonságokra, így meg tud tanulni szinte bármit, ami érdekli, kell neki, vagy lehetősége van rá. De akár hogy is nézzük, - ez egyáltalán nem kritika a korábban felnövekvő generációk felé-, akik nem gyerekkorban kezdték el az elsajátítását az információs technológiai eszközöknek, azok számára idegen belevágni, és idegen beleszokni.
És akkor jöjjön a felvezetett konklúzió: ezt a félelmet érzem mindnyájunkban, ami a panaszok mögött dolgozik. Igaz a szüleimre is, hogy maradjak az eredeti példánál. Egyszerűen annyira idegen Anyukámnak az internet világa, hogy valahol fél, hogy elrontja, rosszul csinálja, mondjuk befejezetlen e-mailt véletlenül elküld, és az kellemetlen helyzetbe keverheti, stb. De látom, és imádom nézni az igyekezetét, akkor is, ha ötödszörre kell megmutatnom, hogy keressen ismerősöket facebook-on, mert igen, neki már semmi köze a facebook generációhoz, semmi érdemlegeset nem is csinál rajta, na. De csinálja, és neki is van ám fb profilja! És én minden alkalommal büszke vagyok rá, hogy legyőzi ezt a félelmet, és belekezd a kattingatásba.
Én is írtam róla, én is nagyon megijedtem, amikor első órán a csoportmunka követelményeit sorolta a Tanár Úr, de már egy cseppet sem félek. Azt érzem sokszor, hogy zsong a fejem, és még itt is el kéne navigálnom valahogy a Konnekt csoportban, de nem lesz semmi gond. Ha úgy állnék hozzá, hogy gond lehet, csak megnehezíteném a saját dolgomat.
Azt hiszem, az egész társadalomnak le kell küzdenie a félelmet. Kiderült az első hét tanulságai alapján, hogy a húszas korosztály is ugyanúgy megijedt, ez nem csak az „idősebbekre” igaz. A technikai és minden féle újításoktól való félelem azonban nem fogja előre mozdítani a fejlődést. A haladáshoz bátornak kell lennünk, és nyitottnak.
Felmerült a papír alapú dokumentumok versus elektronikus dokumentumok kérdésköre. A magam részéről nem értek egyet azzal, aki elértéktelenedésnek érzi a papír alapúak számának csökkenését. Igaz, hogy nem olyan egyszerű a dolog, hogy kevesebb fát kell kivágni, és ez így tiszta nyereség, mert az elektronikához is kellenek alapanyagok, csak más félék. Én laikusként összevetve mégis úgy gondolom, hogy jóval kevesebb papír alapanyagra van szükségünk a mindennapok folyamán, így ez inkább nyereség kategóriába számít. Illetve az információk ilyen mennyiségű áramoltatását papír alapon meg sem tudnánk oldani. Csak a csoportunkra kell gondolni. Én lehet ott szállnék ki az egészből, ha mondjuk iskolából hazafele megkapnám az összes létrehozott írás papír alapú változatát, kommentekkel együtt. Kapásból haza sem cipelném…ha hazacipelném, lehet belefulladnék a papírhalomba, ami összegyűlik néhány hét alatt.
Nem értem tehát azt, aki ezzel érvel az elektronikus közlési formák ellen. Ettől még jó volt régen postán levelezni az unokatesómmal például, annak is meg van a szépsége. De nincs megtiltva továbbra sem, hogy képeslapot adjunk fel a postán, ha szeretnénk. Illetve, ha már ez a mai a családi példák napja nálam, megemlíthetem az Apukámat is, aki például sok, számára érdekes dokumentumot, cikket, tanulmányt kinyomtat, és olvassa a tömegközlekedésen, vagy este kényelmesen a kanapén. Mindenki jobban szeret papír alapon olvasni, ez tény. Kellemesebb a szemnek, sokszor jobban átlátható, aláhúzható akár. Ezek a lehetőségek nem szűnnek meg, csupán opcionálissá váltak.
Valakinek a bejegyzése eszembe jutatta, az onlibe előadással kapcsolatban, (ezt már kommentben leírtam), hogy 15 évvel ezelőtti egyetemistát láttam kazettát lejátszani, mondatonként stoppolni, és úgy jegyzetelni otthon. Még az előadás hanganyagához hozzájutni is nehéz lehetett, minimum az elejére ott kellett lenni betenni a diktafont, vagy valamilyen úton módon elintézni, hogy hozzájusson. Én ott és akkor, 10 éves korom körül megijedtem. Na, megint a családi példa következik, ez például nővéremmel kapcsolatos, aki még annó be kellett, hogy szaladjon valami téli, hideg este, hogy egy vizsgalapra ráírja a nevét, és kész. Egyszer elkísértem, és akkor is megijedtem az egyetemista léttől. Ez a kép nagyon gyakran eszembe jut, mondjuk az etr-be való bejelentkezéskor. Nagyon jó dolgunk van szerintem, és talán az utánunk következőknek még jobb lesz. Ezért nem szabad túlságosan megijedni az ilyen, és ehhez hasonló kezdeményezésektől, mint ez a tantárgyteljesítés például.
