Sziasztok!

Az első bejegyzésemet fogom most prezentálni az Információtudomány és média a 21. században megnevezésű tantárgyunkhoz. Az első óra témakörére igyekszem reflektálni úgy, hogy először megalkotom magát a posztot, és azt követően fogok becsatlakozni a közösségi híráramba. Azért így szerettem volna elkezdeni, mert arra is kíváncsi vagyok, milyen lesz a különbség aközött, amikor még csupán az órai anyag alapján összegezem a saját gondolataimat, illetve, amikor már mások gondolatai, a fórumokon, és a blogokon olvasottak is befolyással lesznek az írásra.

A mai bevezető téma az információs társadalmi modelleket, és a tudás alapú társadalom kérdésköreit érintette.

Rögtön a bevezetésben felmerült a kulturális késés, ami jellemző társadalmunkra. Ez azt jelenti, hogy a technikai fejlesztések messze túlhaladnak az egyének felkészültségén, ismeretein. Vagyis, a rendelkezésünkre álló végtelennek tűnő technikai eszközök használatára az emberek túlnyomó többsége nem alkalmas. Ennek több oka lehet. A legegyszerűbb, hogy az iskolában nem sajátította el már akár csak az infotechnikai alapokat, a felhasználói szintű számítógép használatot, stb. És persze ne feledkezzünk meg arról, hogy a –nem is túl sokkal- idősebb generációknak lehetőségük sem volt ezt a fajta tudást az iskolapadban elsajátítani.

Oka lehet a jelenségnek, saját tapasztalatból is kiindulva, hogy sok mindenről tudom, másokról csak sejtem, hogy létezik, ilyen-olyan program, közösségi portál, akár valamilyen eszköz, de nem volt szükségem rá, hogy használjam, így szépen lassan kimaradtam én is nagyon sok új technológiai újításból, rengeteg hasznos program ismeretéből. Ezek mellett úgy gondolom, hogy anyagi akadályokba is ütközünk sok esetben, ha a legmodernebb technológia iránt érdeklődnénk. Talán sokan ezért is elégszenek meg a legalapvetőbb ismeretekkel, illetve eszközökkel, mert úgy érzik, bizonyos fejlesztések úgysem lesznek elérhetőek számukra sosem. Lehetséges opció még a konzervatív hozzáállás is, ami erősebben jellemző megint csak az idősebb korosztályra, de egyénenként változó ez a fajta értékítélet a fiataloknál is.

Mindezek a felsorolt érvek magyarázattal szolgálhatnak arra is, hogy minek volt köszönhető az a közfelháborodás és ijedtség, ami reakcióként érkezett ennek a tantárgynak a követelményeire. És köztük vagyok én is az ijedteknek, és tudom, hogy egytől egyik mindenki félve vág bele a projektbe. Többségünk számára már a kötelező regisztrációk is megakasztónak hatottak első ránézésre, mert én, bevallom őszintén, a facebook-on kívül nem használtam eddig azokat a csatornákat, amik most a csoport munkában való részvételhez szükségesek. Kis lapot kellett nyitnom a határidő naplómban, hogy sorra feljegyezzem a honlap elérhetőségeket, a felhasználó neveimet, jelszavakat.

Most, hogy eljött az ideje, hogy megszülessen az első írás, már lelkesebben állok neki, mert rá kellett jönnöm, hogy ha ez a tantárgy nem vett volna rá, akkor talán sosem regisztrálok akár a Twitter-re, de számomra a mindmeister is ismeretlen volt eddig, de hasznos lehet a későbbiekben. Tehát összességében már elkönyvelhetem nyereségnek, hogy megpróbálkozom részt venni a csoportmunkában.

A kulturális késésről tehát, amiben élünk, az a véleményem, hogy tökéletesen helyt álló, hatalmas lemaradásban van a társadalmunk többsége. (mivel úgy gondolom, hogy egy átlag magyar embernél így is jóval szélesebb körű ismeretekkel rendelkezem) Viszonylag pesszimistán hangzik, de úgy gondolom, ez már csak így is marad, amíg világ a világ. Valahogy nincs alkalma, lehetősége és ideje mindenkinek követni az aktualitásokat, pláne, ha épp nem is annyira érdekelt. Ellenben úgy gondolom, hogy mindent meg kell tennünk, hogy az átlag társadalmi tudás ne maradjon el teljesen, a lehetőségekhez képest inkább zárkózzon fel. Ebben mind az egyéneknek, mind a társadalomnak, de természetesen az andragógusoknak is hatalmas szerepe van, szerepe kell, hogy legyen. Mint minden más ágban, (iskolázottság, egészségügy, stb) ebben is szükség van az egyén motivációján kívül az intézményi háttér megteremtésére, és megszilárdítására. Ahhoz, hogy a fejlesztések, és a társadalmi ismeretek közti szakadék ne szélesedjen tovább, mindkét félnek lépéseket kell tennie. És persze folyamatosan, ezt hívják lifelong learningnek. Erről mindnyájan hallottunk már valahol….:)

Én sokszor rettegek, mikor idős embereket látok, akik az alap mobiltelefonokkal sem tudnak bánni. Pár hónapja, munka közben többször is odajött hozzám egy idős bácsi, hogy segítsek neki felhívni az asszonyt. A saját kis telefonján nem találta a telefonkönyvet, amiben egyébként 2 szám szerepelt –az egyik az asszonyé-, és nem tudta megnyomni a zöld gombot sem. Nem az idősektől félek, hanem attól, hogy én is ehhez hasonló élményekkel fogom pár tíz év múlva a fiatalabbak napjait feldobni. Nem rossz indulatból írom ezeket, félreértés ne essék, őszintén sajnálom, hogy ennyire nem megy nekik, és nem szeretnék erre  a sorsra jutni.

Azzal szoktam magam megnyugtatni, hogy talán már kiskorunk óta belénk nevelődött a folyamatos tanulás, és érdeklődés az újdonságok felé, ami a pár tíz évvel idősebb generációkba még nem. Ők nem, vagy többségükben nem így szocializálódtak. A félelem ellenére bizakodó vagyok, és úgy gondolom, hogy számunkra már nem fog akkor problémát okozni az sem, amit most még valószínűleg el sem tudunk képzelni, de 50 év múlva a kezünkben foghatjuk, leesett állal. Az unokáinknak pedig természetes lesz. Bármi legyen is az. Repülő autó, vagy 3D-s skype. 

Ehhez viszont nem szabad elfelejtenünk nyitottnak lenni az újra, és igényelni a tanulást.

Szintén kapcsolódik a szakunkhoz a tanulás tanulása. Többször visszaköszönt az előadás folyamán a befogadhatatlan mennyiségű információ áramlásának kérdése. Ma is, de már a legelső órán is, amikor a csoport követelményeit beszéltük meg. A megoldás nagyon szimpatikus, és megint bebizonyosodni látszik, hogy nem alaptalan, amit hallottunk már százszor különböző előadásokon, különböző témák kapcsán, csak talán most jön el az, hogy a gyakorlatban is megtapasztalhatjuk: azt kell megtanulni kezelni, hogy hogyan szűrjük ki a leghasznosabb, számunkra legfontosabb információkat az áradatból.

Így nézve talán már nem is lesz olyan ijesztő a teljesítés, hiszen ezt csináljuk nap, mint nap, ha szörfölünk kicsit a neten, átlapozunk egy újságot, de akkor is, ha csak sétálunk az utcán Észrevétlen szűrnünk kell a minket érő benyomásokat, információkat. És persze, rá kell jönnünk, hogy valóban hasznos-e, értékelhető-e egy-egy új ismeret, anyag, amit találunk.

Végezetül: én egy percig bírtam, hogy ne csináljak semmit a donothingfor2minutes.com kérésére, bár már fél percnél gondolkoztam, hogy kikapcsolom, de a második fél percre becsuktam a szemem, és az jól esett. ;)

Szép estét mindenkinek,

Zsóka